Kölcsey Ferenc szoboravatás

Minden embernek két hazája van. Egy tágabb, amely a nemzetével forr össze és egy bensőségesebb, amely a szülőföld közvetlen tájékát jelenti neki. Kölcsey Ferencnek egy igazán különleges szűkebb pátriát adott a Sors. A szatmári vármegyét és annak székhelyét Nagykárolyt.

  Ennek a szatmári vidéknek a varázsát én abban láttam a személyes benyomásaim és történeti olvasmányaim alapján is – ha már jobban megvizsgáljuk a fekvését – hogy három nagy történelmi tájegység metszéspontján található. Nagyjából itt ér véget az az Alföld, amelyet kevesebb műemlék és nagy terek jellemeznek. Kölcsey a debreceni Református Kollégiumban tanult a Tiszántúl szellemi központjában és ennek alapozó jellegét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A másik nagymúltú zóna a Felvidék, a régi Királyi Magyarország északias – németes-városias vonala, ahova maga Kölcsey is gyakran eljárt, hisz a közelben volt Kazinczy Ferenc Széphalma és a kuruc múlt jelképe, Kassa. A harmadik terület a történelmi Erdély. A Kölcsey família ősei maguk erdélyi származásúak voltak és ezt a hagyományt tartották is. Ez az Erdőntuli Ország ugyan Nagykárolytól egy ölelésre kezdődik, de lóháton csak pár órára található Zsibó, báró Wesselényi Miklós rezidenciája, és alig messzebb a koltói kastély, Petőfi nászútjának színhelye, vagy Nagybánya, Bem erdélyi hadseregének gyülekezési helye. E három zóna természetesen mindig a hadak útja volt. Habsburg királyok és erdélyi fejedelmek csapatai vonultak majd kétszáz éven keresztül oda-vissza ezen a természetes átjárón. Nagykárolyban alkudozott annak idején Eszterházi nádor Bethlen Gábor fejedelemmel a békefeltételekről. Nem véletlen, hogy végül a Rákóczi-szabadságharcot is éppen itt fejezték be a harcoló felek.

  Ez a megye a reformkorban már a sokszínűségéről volt ismert. A kálvinisták mellé egyre több katolikust – köztük sok elmagyarosodó svábot – hívtak a Rákóczi-emigráció után a földbirtokosok, így az egri érsekség helyett immár Szatmár (németi) városa lett az új püspöki székhely, méltó ellenpontjaként a megyegyűlések helyszínének és a főispáni bírtokközpontnak, Nagykárolynak. A megye északi részén pedig laktak még görög szertartásrendű ruszinok is, akik számára Kölcsey születése idején már nyomtattak cirill betűs egyházi köteteket a nagykárolyi piarista rendházban, de itt jelent meg a tudós Révai Miklós magyar nyelvtudományi kötete is. Látható, hogy egy alapvetően kuruc hagyományú vidék szép lassan alakult át európai színfolttá: 1794-ben éppen a főispáni beiktatáson találkoztak azok a magyar jakobinusok, akik a polgári átalakulást korukat jócskán megelőzve sürgették és a reformkor megalapozói voltak. Kölcsey minden bizonnyal személyesen is ismerte a a nagykárolyi piarista kolostor papját, Erdősi Imrét, aki majd 1849 februárjában kereszttel és Bibliával a kezében vezette a frissen kiképzett honvédeket az osztrák hegyivadászok golyózáporában a branyiszkói-szoros áttörésekor.

  Ez volt hát az a szellemi környezet, amely a Hymnus költőjét ifjúkorában körbevette. Nem véletlen hogy országos szintre emelkedve egyszerre alkotott maradandót hazafiként, művészként és politikusként egyaránt! Kevesen tudják, hogy Kölcsey volt példaképe (csaknem bálványa) fiatal báró Eötvös Józsefnek, a leendő 1848-as majd 1867-es vallás és közoktatásügyi miniszternek is, akit a feddhetetlen erkölcsi kiállásával és szónoki teljesítményével nyűgözött le. Még a huszáregyenruhába öltözött Habsburg József nádor (magyarországi helytartó) is tisztában volt Kölcsey irodalmi teljesítményével személyes pesti bemutatkozásukkor. Kölcsey természetesen a pozsonyi rendi országgyűléseken is vezető személyiséggé nőtte ki magát, olyannyira, hogy amikor a nagykárolyi főjegyzőségét a Diéta jegyzői tisztségére cserélte maga Metternich kancellár kesergett azon, hogy az országgyűlés kerületi tábláinak jegyzőkönyveire semmi befolyása nincs a bécsi udvarnak. Márpedig az 52 vármegye ezeket kapta meg kivonatolva további munkálatokra, Kölcsey szakértelmének hála!   De ugyan ő védte Deák Ferenccel egyetemben a perbe fogott Wesselényit (aki összehangolta a magyar és erdélyi országgyűlések törekvéseit de a Nagykárolyban elmondott beszédét felségsértésnek vették) és a fiatalon letartóztatott Kossuth Lajost is. Természetesen minden honorárium nélkül. Ma már csak tűnődhetünk azon, hogy az ezernyolcszázas évek elején a földrengésben megrongálódott nagykárolyi megyeháza újjáépítését a Károlyi család által adott kölcsönből, vagy a tisztségviselők saját fizetésük felajánlott részéből tudták befejezni. Ebben az a patinás megyeházában választották meg a szablyával és csákányfokossal felszerelkező, az ellenzéket támogató kisnemesek Kölcseyt megyei tisztségviselővé 1829-ben. Ha valaki tudni szeretné milyen forró hangulatúak is voltak ezek a helyi választások, kérem olvasson csak bele Jókai Mórnak A kőszívű ember fiai című regényének nyitóoldalaira. A reformpárti és a Béccsel együttműködni kívánó bocskoros nemesek egyaránt felfegyverkezve érkeztek és szabályos ütközetre készültek az ódon falak között ( “Mert nagyon szívesen beverték mások fejét a hazáért, dehogy az ő fejüket verjék be, abból már nem kértek”).  Szerencsére a Észak-Magyarország legtekintélyesebb arisztokratája, gróf Károlyi György a háttérből támogatta az ellenzéket és ez megtette a hatását. Ez a tevékeny főrend Széchenyi és Wesselényi barátjaként a felsőtábla legtekintélyesebb politikusai egyikének számított. A dúsgazdag családnak eleve járt volna szokásjogi úton az örökös főispáni cím, ám ezt Bécs igyekezett akadályozni. Ezért aztán a Károlyiak “beérték” azzal, hogy a nekik lekötelezett megyei kisnemesség által választott alispáni és főszolgabírói székekbe az ő jelöltük kerüljön… Ennek a Károlyi György grófnak írta az alábbi verset a többiek nevében Kölcsey Ferenc (részlet):